A történet írója először rettentő kellemetlenül érezte magát a netes társkeresőkön, mintha egy árcimkével a homlokán ült volna ki egy kirakatba ország-világ és az ismerősei elé árulni magát. Aztán belejött, kikosarazta a Casanovát, és két és fél éve boldog kapcsolatban él az Óriással.
Számomra nagyon tanulságos időszak volt az on-line társkeresés világában eltöltött közel 2 hónap. Mivel én valóban a társam kerestem, úgy éreztem, úgy korrekt, ha minden fontos adatot (fotót is) felteszek magamról, de az olyan zöldségeket, mint "intim szőrzet borotvált-e" stb, - figyelmen kívűl hagytam.(megjegyzem, akinek az adatlapján ez és a hasonlók ki voltak töltve, azoknak élből nem válaszoltam.)
Úgy gondoltam, nem aprózom el, és egyszerre több társkeresőn regisztráltam. Eleinte nagyon rémisztőnek találtam az egészet. Mint az éhes hiénák a vadra, "úgy vetették rám magukat " a férfiak- és a kamaszfiúk is. (Aztán ahogy gyűltek a tapasztalataim, láttam hogy ez a szokás az "újakkal".)
Mivel nekem olyan munkahelyem és munkám van, hogy sokan ismerhetnek, fontos volt, hogy milyen bemutatkozó szöveget teszek fel magamról, és hogy mindenkinek tisztességesen és udvariasan válaszoljak, még ha az illető elég bunkócska is volt (alapból is korrekten válaszoltam volna azért.)
Így aki nem tudott egy épkézláb mondatot leírni (“hellóka, van kedved ismihez, hívj telcsin”), vagy helyesírásilag totál egyes volt, vagy nagy mellénnyel kezdett (“csinos a dekoltázsod”), vagy egyértelműsítette a szándékait (“nős vagyok, de laza kapcsolatot keresek”; “külföldön élek, de gyakran vagyok Magyarországon” stb.), azok szóba nem jöhettek. A fiatal fiúkat is nagyon udvariasan hárítottam el, ahogy azokat is, akik már több hónapja, sőt éve lógtak fent, miközben a fotóik alapján maguk voltak a megtestesült Dávid szobor (nem létezik, hogy ilyen paraméterekkel nem sikerült ennyi idő alatt senkit találni, aki miatt megérte volna törölni a regisztrációját :O). És természetesen, aki nem volt hajlandó fényképet küldeni (ilyen is volt), az szintén nem érdekelt.
És nem levelezgettem senkivel. Ha még a fényképe is belefért valamennyire az én elképzeléseimbe, megbeszéltem egy találkozót,- szigorúan forgalmas kávézóban pl.- és beszélgettünk vagy 2 órát. Senkinek nem voltam hajlandó sem beülni az autójába, sem megadni a telefonszámomat az első alkalommal (volt is, aki annyira nehezményezte hogy tovább is léptünk gyorsan), és senkinek nem mondtam második alkalmat.
Az volt a véleményem, (ma is az) hogy ha már én megteszem, hogy egy árcimkével a homlokomon kiülök egy kirakatba, ország-világ és az ismerőseim elé "árulni magam" (mert így éreztem ám, főleg eleinte nagyon), akkor engedtessék már meg nekem, hogy azzal bonyolódjak kapcsolatba, akiben a legtöbb fantáziát látom...
Az is elvárásom volt, hogy az illetőnek annyija legyen, mint nekem. Senkinek nem utaztam sem a pénzére, sem a kapcsolataira, nekem van saját otthonom, legyen neki is induláskor, egy munkanélküli, albérletben élő léhűtő nálam szóba sem jöhetett. Engem nem vakított soha el a külsőség, a látszat, (komoly egzisztenciát hagytam magam mögött, amikor beadtam a válókeresetet, majd egy olyan nincstelent vettem magamhoz, aki legszívesebben csak a tévé előtt feküdt, még munkahely helyett is - vagyis mindkét oldalt volt szerencsém megtapasztalni...) Képes vagyok eltartani magam - ha szűkösen is, - én az embert, a társat kerestem, ami a felszín alatt van valóban, és nem a külcsínt, a "színházat."
Az első találkozás előtt emlékszem az ágyon kucorogva bőgtem a barátnőmnek a telefonba - "mi lesz ha nem jövök be neki"?? Hatalmas szégyen lesz, megalázó az önértékelésemnek. A másik, ami nagyon foglalkoztatott, ha ő nem jön be, hogy mondjam meg neki nagyon udvariasan?
Végül összesen (bármilyen nagyképűnek is hangzik, több mint száz "jelentkezőből” választottam ki azt az 5-öt, akivel találkoztam. Azok tudomásul vették, hogy nem adom meg a telefonom, nem ülök a kocsijukba, és nem kihalt helyen akarom, valamint mindnek volt annyija, mint nekem. Ha "bejövünk egymásnak", akkor úgyis természetes lesz, ha pedig nem, akkor minek???
Elmondhatom, hogy nagyon szimpatikus emberekkel találkoztam, de mindegyikben volt valami, ami miatt mégsem találkoztam velük többször. Nem éreztem, hogy szeretném magam mellé mint férfit, mint társat egyiket sem.
Aztán volt valaki, aki nem azzal a külsővel rendelkezett, ami a szívem legtitkosabb rejtekében bujkált, (nem a fekete, göndör hajú , délies típus) egy erősen őszülő-kopaszodó, fehér szakállborostájú 2 méteres órás, egy kölyökmackó szívével és lelkével. Szembetűnő volt mennyire tetszem neki, és mennyire jól érzi magát velem, és nekem is nagyon megnyerő volt. Ennek ellenére "be voltam táblázva", még volt két megbeszélt találkozóm, amit meg is mondtam neki. Valamint azt is, hogy bár nagyon jól éreztem magam, semmi szikra nem gyúlt bennem lángra, de ez valószínűleg köszönhető ennek a mesterséges szituációnak is, amiben mi találkoztunk. Meg persze hiányoltam a magas fekete göndört...
Azzal váltunk el, hogy nem maradtunk semmiben. Megállapítottuk hogy jó volt, és ennyi.
Aztán másnap e-mailt kaptam tőle, hogy nagyon kellemesen érezte magát velem, és úgy érzi, nem ő számomra az igazi, ennek ellenére sok szerencsét és boldogságot kíván nekem. Én meg visszaírtam, hogy nagyon örülök annak hogy megismertem, és ne haragudjon, amiért nem egyértelműsítettem az esetleges közös jövőnket, hagy kapjak némi haladékot.
A következő találkámon aztán megvilágosultam. Egy feltűnően jóképű, feltűnően feltűnő autóval, kirakattal és egyebekkel rendelkező nagyvilági pasi volt, aki rendesen ki is használta az adottságait. Elmesélte, hogy ha kedve szottyan épp a tengerben fürdeni, felül a repülőre és irány a meleg, bármelyik kontinensen, és hogy neki sosem az volt a legfőbb problémája, hogy hogyan szerezze meg bármelyik lányt, hanem hogy milyen sorrendben. Sőt, nem is neki, hanem inkább a lányoknak volt ez a problémája. Aztán még nősen is folytatta, majd elvált egy jóval fiatalabb nőért, esküvő, gyerek, mígnem a nő, aki közben "beérett", hagyta el egy hozzá illőért.
Kölcsönösen megállípítottuk, hogy mi igazándiból nem egymást keressük, bár nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában. És akkor éreztem azt, találkoznom kell az Óriással. Azt mondtam annak a Casanovának: én most hazamegyek, törlöm a regisztrációmat, és találkozni fogok azzal az emberrel, aki talán még önmagánál is jobban tudna szeretni...mert nekem épp arra van szükségem.
A pasi pedig azt mondta, ha nem haragszom, elkéri és elteszi a telefonszámom, és ha én is úgy gondolom, megkeres, csak egy kávé erejéig, mert régen érezte magát ilyen jól női társaságban, olyan nő társaságban, akivel beszélgetni volt jó.
Azóta az Óriással egy pár vagyunk.
Ennek két és fél éve...
Nagyon boldog vagyok, hogy megtaláltam....
egy 49 éves nő
Felszedtek vagy rászedtek? Írd meg nekünk te is az asokapablog (kukac) gmail.com -ra! Ha pedig tetszett a poszt, jelölj be minket Facebookon, ahol további érdekes apróságokat, infókat csepegtetünk a netes társkeresésről, a szerelem, a szex és a technika találkozásáról!
Utolsó kommentek